"A busómaszk mögött felfedezed, hogy több rejlik benned, mint csupán az emberi lét."

Heilmann János, a tehetséges busómaszkfaragó, egyik legkedvesebb alkotásával – Fotó: Bach Máté.

Könnyedén keringünk Bach Máté fotóssal, míg végre rátalálunk a keresett címre. Amint megpillantjuk a házszám mellett díszelgő busófejet, már biztos vagyok benne, hogy a megfelelő helyen járunk. Heilmann János barátságosan fogad minket. Az udvaron különféle faragások sorakoznak, míg műhelye ajtaján busóalakok néznek ránk. Belépve a helyiségbe, egy egész galéria fogad – a falakról számtalan arc kémlel vissza ránk. Mind hasonlít egymásra, de mindegyik egyedi: van köztük gömbölyű fejű, élénk piros arcú, hosszú orrú, és olyan, amit dús hajzuhatag, vagy éppen csuklya keretez. A háttérben energikus zene szól, amelyről kiderül, hogy sokác nóta.

"Első alkalommal hároméves koromban öltöttem magamra a busómaszkot" – kezdi János, miközben kényelmesen elhelyezkedik kedvenc, báránybőrrel bevont kanapéján. A férfi igazi mohácsi gyökerekkel bír, bár a sokác vér csak nagyanyai ágon csörgedezik az ereiben. Apja sváb, anyja pedig magyar, de János szerint a busósághoz nem csupán a származás számít. Szerinte az igazi busóvá válás titka a hagyományok ápolásában rejlik.

Gyerekkorában a szüleivel együtt rendszeresen ellátogattak a busójárásra, ahol végigjártak a színes standokon. Ilyenkor mindig akadt valami finomság, amit megkaphatott; édesapja például sosem feledkezett meg a törökmézről, amit neki vásárolt. "A busójárás igazi jelentőségét még nem értettem akkoriban, de az ünnepi hangulat és a tapasztalt busók már akkor is mély benyomást tettek rám - meséli nosztalgikus mosollyal. - Édesapámnak volt egy barátja, aki úgy bánt velem, mint egy saját fiával."

"Az egyik busójáráson közösen vonultunk fel - ő haladt elöl, minket, gyerekeket pedig mókás kedvében egy láncon húzott maga után. Amikor pedig meglátott egy csinos hölgyet, mi vidáman körbeszaladtuk őt."

Ahhoz, hogy a maszkkészítés világába belépjen, egy másik fontos tényező is hozzájárult: mindig is kiemelkedett a kézügyességével, hiszen szobrokat is formázott, és saját kemencét is épített. Tizenkét éve kezdett el foglalkozni a busófejek faragásával, autodidakta módon sajátította el a mesterséget. Bár sok maszkfaragó inspirálta őt, sosem akarta őket másolni; célja az volt, hogy saját, egyedi stílusát alakítsa ki. "Nem egy konkrét maszkot másolok, hanem a régi hagyományokat próbálom újraértelmezni, miközben megőrzöm azt az érzést, ami a régi időkben is jelen volt" - osztja meg gondolatait.

A busójárás eredete mélyen gyökerezik a magyar kultúrában és hagyományokban, különösen Mohács környékén. Ez a színes és látványos népszokás a farsangi időszakhoz kapcsolódik, és a tél elűzésére, valamint a tavasz köszöntésére szolgál. A busók, akik jelmezeikben és maszkjaikban a régi hagyományokat idézik, a helyi népszokások és mítoszok szellemiségét elevenítik meg. A busójárás gyökerei a török hódoltság idejére nyúlnak vissza, amikor a mohácsi csata után a helyi lakosság a busók alakját öltve próbálta meg elűzni a törököket. A busók maszkjaik és félelmetes megjelenésük révén akarták megijeszteni a betolakodókat. Az ünnepség mára a közösségi összetartozás és a helyi identitás kifejeződése lett, ahol a hagyományok ápolása mellett a fiatal generációk is aktívan részt vesznek, így biztosítva a busójárás folytatását a következő évtizedekben is.

A legenda szerint a török hódoltság alatt a Mohács területén őslakos sokácok megelégelték a rabságot, s rémisztő maszkokat öltöttek magukra, kezükbe pedig zajkeltő eszközöket vettek, hogy elűzzék a törököket. Akciójuk után csónakkal keltek át a Dunán. Ennek valószínűleg nincs sok valóságalapja, mivel a sokácokat tíz évvel Mohács felszabadulása után kezdték betelepíteni a városba. A balkáni eredetű népcsoport egykori hazájából hozhatta át a szokást.

Jani civil életében építésvezető, ám a busójárásra való készülődés időszakában félreállítja a munkát, hogy teljes mértékben a maszkfaragásra összpontosítson. Minden egyes maszkot egy nap alatt formál meg, de néha már csak pár óra is elegendő ahhoz, hogy a műhelyben szinte megelevenedjenek a kreálmányai. Vörös fűz és hársfa segítségével dolgozik, a szalagfűrész durva vágásait követően csiszolópapír segítségével varázsolja simává és élettel telivé az arcokat, mintha csak a múlt szellemeit idézné meg.

"Ez a teknővájó kapa, amit cigánykapának is hívnak - mutat a másik szerszámra az asztalon, amely Késics György faragóé volt, az én példaképem. Ezzel a szerszámmal szoktam a maszkok hátulját kivájni. Bár a feladat elengedhetetlen, nem igazán kedvelem használni, mert borzasztóan nehéz."

Az arcokat sertésvérrel festi be, ami egy idő után bebarnul, így még régebbi hatást kelt.

"Ismerősöktől szoktam kérni, a disznóvágásokról mindig marad." A munka egyik utolsó fázisa a csuklya felvarrása. Ma már sokan szegeccsel rögzítik, de Jani ebben is a régieket követi, másrészt, a festés mellett ezt élvezi a leginkább.

Munkáit megrendelésre készíti. "A Facebookra nem szoktam feltenni, mert általában az kell az érdeklődőknek, aminek már van gazdája. Ha mégis kimarad két-három, azokról feltöltök fotót, aztán bízom benne, hogy elviszik. Ha nem, akkor pedig kirakom a falra, hadd öregedjen és porosodjon, aztán jövőre még jobban fog menni!"

Évente körülbelül húsz maszkot készít el. Idén viszont kevesebb időt tudott ráfordítani, de ez nem befolyásolja a megélhetését, így nem is bánkódik miatta. „Számomra ez egyfajta szenvedély, ami messze túlmutat a pénzen” – mondja.

Beszélgetésünk közben néhány, számára különösen fontos maszkot is megmutat. Az egyiket például kendőbe bugyolálta.

"Ez egy békés maszk, amelybe a gyermekem első cumiját helyeztem" - osztja meg velem. A kendő alól egy raszta tincs lóg, amely egykor szorosan hozzátartozott."

"Ehhez a szemöldökét lenolajjal ápoltam, ami miatt megkeményedett."

János megjegyzése szerint a modern maszkok készítése manapság egyre népszerűbbé válik. Szerinte ez kifejezetten üdvözlendő, hiszen a változatosság gazdagítja a kínálatot. Ha mindenki egyformán, sablonosan készítené el a maszkokat, akkor végül kétezer egyforma busóval találkoznánk, ami már igazán unalmas lenne. Ami azonban igazán aggasztja, az az, hogy sokan a busójárás alatt levetik a maszkjukat, és az öltözetükre sem fordítanak elég figyelmet.

Egy igazi busó jellegzetes öltözetét a suba adja, amelyet szalmával töltenek ki, hogy a jelmez még impozánsabb legyen. Lábán bocskor feszül, alatta pedig bütykös harisnya vagy horgolt zokni díszeleg – a bocskorok készítését pedig Mohácson Farkas György mestersége hirdeti. "Ez a bunda például körülbelül százéves lehet, a padlás mélyéről került elő - mutat egy szépen megőrzött darabra, ami egy széken pihen. - Ha belenézel, láthatod, hányszor varrták már meg, mennyi történet rejlik benne."

Sokakon látni szarvval ékesített maszkot is - ez nem a hagyomány része, csak az utóbbi évtizedekben kezdett elterjedni, János ezért nem is készít ilyet. Egykor igyekeztek minél könnyebb súlyú maszkokat faragni, mivel egy hétig le sem vették az alakoskodók. Akkoriban még mindenki magának faragta, így nem is születtek olyan kidolgozott alkotások, mint amiket a műhelyben megcsodálunk.