"A hazaszeretet egyedülálló érték, amelynek mélysége és minősége minden egyes ember szívében más és más."
Gondolkodtam rajta, hogy esetleg adhatnám ezt a címet ennek az írásnak: Optimális bináris keresőfák. Ez volt a címe Esterházy Péter diplomamunkájának, és éveken át ugyanezzel tervezett regényt írni, noha - mint több interjúban is elmondta - a kiadók nem lelkesedtek az ötletért. Igaz, a címen kívül nem volt meg belőle semmi, és végül az élet tragikus fordulatot produkált, a regény végül nem született meg, íródott helyette más.
A címadás mindig is nehezemre esett, hiszen ki vagyok én, hogy ilyesmivel próbálkozzak... Pedig valaha merész és szemtelen voltam, amikor Esterházy Péter műveivel kapcsolatban kifejeztem a véleményemet. Az ő írásaiban ugyanis mindig is olyan báját és bátorságot fedeztem fel, amely a magyar irodalom egyedi hangzásával párosult – ironikus intellektualitás, amelyet senki más nem tudott olyan mesterien megjeleníteni. Ezt az iróniát E. P. maga is fontosnak tartotta, hangsúlyozva, hogy az nem keverendő össze a gúnnyal. Amikor 1995-ben megjelent az „Egy nő”, Tamás Gáspár Miklós Szerdahelyi Istvánt idézve kritizálta Esterházyt, mint a rendszerváltás „Illés Béláját”. Ekkor egy merész ötlettel álltam elő: a kritikai mondatokat és egy korabeli futballmeccs tudósítását egy montázsban ötvöztem, ahol Illés Béla parádés teljesítményét emeltem ki, nem is a klasszikus íróra utalva. Szemtelenül elküldtem ezt az alkotást a Magvető Kiadónak, kérve, hogy juttassák el Esterházy Péternek. A kiadó eleget tett kérdésemnek, és nem sokkal később egy sűrűn teleírt képeslapon érkezett a válasz tőle, amelyben megköszönte a figyelmet és az üzenetet.
A "Szerdahelyi-eset" – hogy a szóhasználat ne sértse a szerzőt! – előkerül a 75. évfordulója alkalmából kiadott, Pál Sándor Attila által szerkesztett Vanni van című válogatott interjúkötetben is, melyben Morcsányi Gézával folytatott beszélgetés található. Természetesen számos más izgalmas téma is terítékre kerül a diskurzus során. Például a híres, rajzlapos Iskola a határon másolata, amely szintén említést nyer. E. P. hasonlóan példaképéhez, Ottlik Gézához, matematikai pályát választott (politikai kényszerek következtében), de ő nemcsak hogy megszerezte a diplomát, hanem élete során egyetlen munkahelyén is a tanult szakmájában dolgozott. Az ott szerzett tapasztalatok jelentős hatással voltak a Termelési-regény megírására, amely a Szovjetunióhoz tartozó Munkácson is kapható volt, még akkor is, amikor Magyarországon már elfogyott. A cím – ismét a cím! – miatt sokan szocreál műnek vélték, így nagy tételben rendeltek belőle. A kötetben említett másik gyakran idézett irodalmi előkép Kosztolányi Dezső, aki szintén fontos szerepet játszik a diskurzusban.
Akadnak rendre visszatérő elemek is (például a szintén, bár másfajta politikai okokból többször citált Így gondozd a magyarodat című szöveg kapcsán, amelynek Torgyán József adta meg az egyik, szerinte érvényes olvasatát), de ez nem baj, ezek a szálak csak erősítik egymást, és korántsem mellesleg nem csupán "Magyarország írófejedelmének" pályáját idézik és formálják elénk (az idézet az utolsó, Szegő András által készített interjúból való), hanem az elmúlt mintegy fél évszázad nem várt kanyarokban és keserű meglepetésekben bővelkedő hazai történelmét is.
Pályafutása és, mondjuk, ars poeticája, bár sejtem, E. P. valószínűleg hevesen ellenállna az utóbbi kifejezés használatának. (Ha már a poétikáról van szó: a Selyem Zsuzsával folytatott beszélgetésből kiderül, hogy Weöres Sándor külön lapokon mutatta be mondatait, amelyeket Bata Imre így vélte verseknek.) "Írónak lenni nem csupán egy foglalkozás, hanem egy életforma is. Szigorú életforma, komoly következményekkel" - fogalmazott az említett, megindító Szegő-interjúban, nagybetegen, alig néhány héttel halála előtt. Eredetileg nem írói pályára készült, hanem futballista szeretett volna lenni; tizenhét évesen írta első novelláját, amit a Zilahy Péterrel folytatott 2004-es beszélgetés során határozottan rossznak minősített, ráadásul "nem olyan értelemben rossz, hogy biztató". Innen vezetett az út a "fejedelemségig", ahol az egyes állomásokat olyan, ebben a kötetben is többször előforduló, gyakran mások által ráerőltetett fogalmak jelölték ki, mint a posztmodern, az alany-állítmány, vagy éppen az ingerszó - e kifejezés révén húzták ki például a szocialista cenzorok egy Esterházy-szövegből azt a mondatot, hogy "ártatlan magyarság".
"Nem a mondat maga a lényeg – fejtegette Selyem-interjún, mintegy saját hitvallásaként. – Még akkor sem, amikor azt állítjuk, hogy a mondat a lényeg. A mondatból nem következik semmi. Azonban ha nem ismerjük a mondat fontosságát, az egész képlet nem áll össze." Ezen kívül, hol búvópatakként, hol pedig hangsúlyosan, egy központi fogalom újra és újra felszínre kerül a beszélgetések során: a minőség. Míg egyesek a 1990-es évek elején a nép-nemzeti táborhoz sorolták, mások éppen ellenkezőleg, a művészetét szembeállították "az úgynevezett nemzetisors-vállaló irodalommal" – ahogyan Keresztury Tibor fogalmazott az első, 1989-es folyóiratbeli megjelenés óta többször is felidézett interjúban –, E. P. a minőség kritériumát emelte ki a hazaszeretet vonatkozásában is.
Kétségtelen, hogy E. P. mindig is rendkívüli figyelmet szentelt a minőségnek, legyen szó műveiről vagy megszólalásairól. Érdemes megemlíteni a híres mondását, amely szerint egy bizonyos szint fölött nem csupán a szint alá süllyedés lehetősége áll fenn. Ebből a szempontból különösen figyelemre méltó az a laza, mégis megkérdőjelezhetetlenül önazonos és magabiztos elegancia, ami végigkísérte szövegeit és beszélgetéseit. Miközben az olvasók egy része még mindig nehezen birkózik meg az írásaival, E. P. meglepő módon éppen az ellenkezőjét tapasztalta: ő úgy vélte, hogy az írásai könnyen érthetők. A beszélgetések során gyakran felmerül, hogy a tapasztalatlan Esterházy-olvasóknak érdemes lenne az Egy nővel című könyvvel kezdeniük. Ezen kívül érdekes, hogy Valuska László interjúalanyának nagyapja a rendszerváltásig minden Esterházy-kötetet megvásárolt, ám azután már egyet sem. Ily módon a történelem ezen a tájon ismételten megmutatta, mennyire könnyen szétszakadhat az ország.
A történelem ugyanakkor rendre ismétli magát, és e tekintetben is déjà vu élmény három és fél évtized távlatából olvasni például a rendszerváltás környékéről a független szellemi műhelyekről szóló eszmefuttatást. Az autonómia - mondja Esterházy - "az nem adomány, az nehezebb, azt mindenkinek személyesen kell megteremtenie". Mostanára pedig végképp egyet kell értenünk azzal, hogy a világ nem lett brutálisabb, mert mindig is az volt, "csak szeretjük becsukni a szemünket", amire manapság, a tömegkommunikáció autokráciája hevében nemigen van lehetőségünk. Közben elhangoznak a beszélgetések során olyan megállapítások, amelyekről az évtizedek távlatából is lehet merengeni, miszerint létezik-e "nagy magyar európai alapregény", és van-e már magyar futballcsapat, vagy csak játékosok.
Esterházy kijelenti, hogy az interjú műfajának igazi értelme meglehetősen kétséges, csupán "érdekessége szokott lenni". Olcsó trükk lenne most azt állítani, hogy a Vanni van című interjúkötet legfőbb vonzereje éppen ez az érdekesség. Igen, valóban izgalmas, de ettől függetlenül szívfájdító is. Egyfelől azért, mert az Optimális bináris keresőfák című regény sosem valósult meg, és helyette a Hasnyálmirigynaplónak kellett betöltenie ezt a hiányt. Másfelől nem először tapasztaljuk meg, mekkora üresség maradt E. P. után. A válogatott interjúk olvasása során kétségkívül egyetérthetünk azzal, hogy művészete és egész tevékenysége zárványként létezett, nem csupán a magyar irodalomban, hanem a közbeszéd szövetében is. Ugyanakkor ez a zárvány éppen azt is tükrözi, hogy létezhetne másfajta párbeszéd is. Talán még értenénk is egymást.
Esterházy Péter: Vanni van. Válogatott beszélgetések. Magvető, 2025. 5999 Ft
