A kérdés, amivel még a legtapasztaltabb apák sincsenek felkészülve.

Azt hittem, hogy még bőven van időm, és hogy ez a téma még egy ideig elkerül minket. De most, úgy tűnik, elérkezett az a pillanat is, amikor végre nyíltan beszélhetünk róla a naggyal!

A minap, a nagylányom szálldogált körülöttem mint egy pillangó. Apró kecses kis bátortalan szárnycsapásokkal közelített, majd mikor már hozzám ért volna megint elillant. Éreztem valamit nagyon szeretne tőlem - közel nyolc év távlatából érzi ezt egy apa -, már a levegő mozgásából, anélkül is, hogy mondana bármit gyermeke. Majd egyszer csak megkérdezte:

Jött a kérdés nyíl sebesen, én pedig azt sem tudtam mire irányul majd, de egyből rávágtam a választ: soha kicsim!

Ekkor már világossá vált számomra, hogy egy igazán mély és kihívásokkal teli beszélgetés küszöbén állok. Azon tűnődtem, hogy nem, ezt nem hihetem el; nem lehet, hogy a legnagyobb csodák ilyen korán véget érjenek.

Hiszen még csak most lépett a nyolcadik évébe! A csodákba és varázslatokba vetett hit mindenkit megillet. Hányszor kérjük, könyörgünk, vagy éppen felnőttként keresünk valakit vagy valamit, amiben bízhatunk?

Vallástól és hittől függetlenül bízunk abban, hogy amit nagyon szeretnénk az teljesülhet vagy ha bajban vagyunk, utolsó reménysugárként érkezhet valamiféle megoldás, valamiféle "csoda". Mert igenis, ezekre a hétköznapi reményekre szükségünk van! Ha csak magamra gondolok, számtalanszor beszélek az Úrhoz, kérem őt, fohászkodom.

Most itt áll előttem, hatalmas barna szemeivel, az a kislány, akit a világ minden kincséért sem cserélnék el. Az arca tele van kíváncsisággal, és szinte észrevehető a levegőben a feszültség, ahogy könnyekkel csillogó szemmel várja a válaszomat.

Mi a jó döntés: ha ennyi idős korában leleplezem az illúziót, megtöröm a varázst? Aztán azon kezdek el gondolkodni magamban, egyáltalán tudom én az igazat?

Rendben van, hogy amikor gyerekeid születnek, megérdemled a Jézuskától és a Télapótól az elismerést, hiszen te vagy az, aki lehetőséget ad a csodákra és a varázslatokra. Azonban senki nem említi, hogy ezt a csodát egyszer el is kell engedned tőlük.

Ahány ház, annyi szokás, ahány szülő, annyi nevelés. Nincs jobb vagy rosszabb, elég jó van csak. Miután rádöbbenek magamban, hogy ez az egész nem feltétlenül a fizikai térben elhelyezett csokikról, ajándékokról szól, hanem leginkább a lélekről és hitről, csak annyit tudtam mondani neki:

"Tudod, a varázslatok és csodák csak addig léteznek, amíg megőrizzük bennük a hitünket. Ha valaki belül már nem ragyog annyira a hite, a varázslatok ereje is csökken, és a csodák eltűnnek. Az, akitől ezt hallottad az iskolában, már elvesztette azt a hitet, ami egykor támogatta, de ez nem tragédia, hiszen ő más dolgokban találja meg a hitét. Ezt érdemes elfogadnunk."

Ahány ember, annyi féle hit és csoda létezik. Ha engem kérdezel, számomra mindig is valóságos volt a Mikulás és a karácsonyi csoda, és ez a meggyőződés sosem fog változni. Amikor majd gyermeked érkezik, megosztok veled egy titkot, amit csak mi szülők ismerhetünk: ezt a titkot a Mikulás és a Jézuska bízta ránk, hogy átadhassuk a legkisebbeknek.

A szemében megcsillant a nyugalom és a biztonság varázsa. De vajon mi lehet a helyes lépés egy ilyen dilemmával szemben? A válasz sajnos még homályban marad.

Természetesen, előbb-utóbb el fog jönni az a pillanat, amikor rájön, hogyan zajlik mindez. De ha azt nézzük, hogy mi, felnőttek is örömmel fogadjuk a meglepetéseket – például amikor valaki eldug egy finom csokit a csizmánkba, vagy titokban elhelyez egy régóta vágyott ajándékot a karácsonyfa alá – akkor talán megérthetjük, miért olyan izgalmas ez a felfedezés.

Az a varázslatos érzés, hogy csoda bontakozik ki, mélyen gyökerezik a lelkünk legbelső zugában. A hit és a remény lángja sosem alszik ki, mindig velünk marad, mint egy titkos kincs, amely folyamatosan táplálja álmainkat.

Egy nehéz vizsga szituációban, kilátástalannak tűnő élethelyzetben, kérjük a segítséget a hitünk által, teljesen függetlenül attól, ki miben és kiben hisz, vagy bízik.

Szülőként nem csupán elmegyek a dolgok mellett, hanem tudatosan figyelek rájuk. Kiemelten fontosnak tartom, hogy a remény és a hit mindig jelen legyen az életünkben, hiszen ezek az értékek képesek átsegíteni minket a nehézségeken.

Mert igenis nagyon sok olyan élethelyzet adódik majd gyermekünk életútja során, amikor ez a két belső mozgatórugó átlendíti őket a nehézségeken.

Természetesen minden felnőtt tisztában van azzal, mi is a valóság, de a szív mélyén mindannyian vágyunk arra a szeretetre és törődésre, amellyel szüleink körülvesznek minket. Ne felejtsük el, hogy felnőtté válásunk ellenére a szüleink számára mindig a gyermekeik maradunk. És valljuk be, mennyire jó érzés néha visszatérni az otthon melegébe, még ha csak néhány órára is, hogy újra átélhessük a gyermekkor egyszerű boldogságát. Érezni a szülői szeretet nyújtotta biztonságot, a gondoskodást, távol a felnőtt élet terheitől.

Összességében elmondható, hogy minden szülő saját maga dönt arról, hogyan viszonyul ezekhez a "csodákhoz." Nálunk továbbra is ott élnek a szívünkben azok a különleges lények, mert mi a hitünket és a szeretetünket választjuk irántuk egy életen keresztül.