Amikor a bor elfogy: Sajgó Balázs atya elmélkedése az évközi 2. vasárnapra - Vatican News Az évközi 2. vasárnap különleges alkalmat teremt arra, hogy elmélyedjünk az élet apró, de jelentős pillanataiban. Sajgó Balázs atya gondolatai rávilágítanak arra, m

Amikor az ember kizárólag a saját érdekeit és nézőpontját helyezi a középpontba, és mindent csupán a saját erejére támaszkodva próbál elérni, akkor előbb-utóbb "elfogy a bor". A bor fogyása azt jelképezi, hogy a saját magunkra épített világunk kezdi elveszíteni az erejét. Ilyenkor, ebben a kontextusban, érdemes a szent emberek "segítségét" kérni, akik nem befolyásolják a dolgokat, hanem tisztaságukkal és fényükkel felgyorsítják Isten megnyilvánulását. Az ő tiszta lényükön keresztül átsüt Isten dicsőségének ragyogása, és ezáltal újraértelmezhetjük a világot.

A hindu irodalomban találhatunk néhány olyan történetet, amelyek párhuzamba vonhatóak Jézus tanításával. Az egyik ilyen történet Naradáról, a hindu bölcsről szól, aki elindult, hogy a hindu Isten templomához zarándokoljon. Egyik éjjel egy kis kunyhócskában szállt meg, ahol egy szegény házaspár fogadta. Mielőtt másnap útnak indult volna, a férfi így szólt hozzá:

- Mivel istenünk szent hajlékához érkeztél, kérlek, fordulj hozzá bizalommal, és kérd tőle, hogy ajándékozzon meg engem és feleségemet egy gyermekkel. Már hosszú évek óta vágyunk erre, de eddig minden próbálkozásunk hiábavalónak bizonyult. Narada, a bölcs, már megígérte nekünk, hogy az istenek meghallgatják a szívünk vágyait. Amikor a templom küszöbére lépett, bátran kifejezte a hindu isten előtt vendéglátóinak legmélyebb kívánságát. Az isten azonban határozottan válaszolt:

- A sors annak a családnak nem rendelt gyermeket.

Narada elfogadta az isteni üzenetet, majd lelkében megnyugodva végezte el ájtatossági szertartásait, végül pedig hazafelé indult.

Öt év múltán ismét ugyanarra a zarándoklatra indult, és ugyanabban a faluban, ugyanazzal a családdal találta magát, ahol korábban megszállt. Ez alkalommal azonban három kisgyermek vidám zsivajjal töltötte meg a kunyhó körüli teret. Amikor Narada érdeklődött a gyerekek származásáról, a férfi büszkén mesélte, hogy mindannyian az ő családjukhoz tartoznak. Elmagyarázta, hogy öt évvel ezelőtt, amikor Narada elhagyta őket, egy szent koldus látogatott el a faluba. A család szívesen befogadta őt az éjszakára, és amikor másnap reggel útnak indult, megáldotta a feleségét, amit az istenük három gyermekkel jutalmazott.

Narada ideges lett az istenre, s alig várta, hogy odaérjen templomához és szemrehányást tehessen neki. Mikor odaért, odakiáltott az istennek:

- Hát nem azt mondtad nekem, hogy a sors annak a családnak nem rendelt gyermeket? Most pedig három is van nekik! Mikor az isten meghallotta, jót nevetett, majd ezt válaszolta:

- Ezt kizárólag egy szent hozhatta létre. A szentek ugyanis rendelkeznek azzal a különleges képességgel, hogy még a sors fonalát is átformálhatják.

Ez a történet elsőre talán szokatlanul hangzik. Olyan érzést kelt, mintha Isten akaratát lehetne manipulálni.

A kánai menyegző elmesélése első pillantásra talán azt az érzést kelti, hogy imáinkkal hatással lehetünk Istenre, mintha képesek lennénk befolyásolni a hatalmát.

Ahhoz, hogy mélyebben megértsük ezt a kérdést és a vonatkozó szövegrészt, érdemes Jézusnak édesanyjához intézett, kulcsfontosságú kijelentésére fókuszálnunk: "Asszony, még nem jött el az én órám." Ez a mondat nem csupán egy egyszerű válasz, hanem egy mélyebb jelentést hordoz, amely rávilágít Jézus küldetésének időzítésére és az isteni tervre.

Ez azt jelenti, hogy Isten órája, Isten "ideje" teljesen más, mint a mi időnk, s Jézus - Isten Fiaként - teljesen erre az "órára" hangolódik rá.

Isten órája abban a pillanatban érkezik meg, amikor az ember szívében és elméjében megnyílik a tér a csodák előtt. Akkor válik valóra a csoda, amikor az emberi akarat és Isten akarata végre egy hullámhosszra kerül. Ez a harmonikus összhang az, ami életre hívja a csodát.

Amikor valaki kizárólag a saját érdekeit, nézőpontjait és perspektíváját helyezi a középpontba, miközben a saját erejére támaszkodik a céljai elérésében, akkor bizony elérkezik az a pillanat, amikor "elfogy a bor".

A bor a lakoma elengedhetetlen kísérője, a Szentírásban pedig az öröm és az élet megtestesítője. Amikor túlságosan belemerülünk önmagunkba, és a saját világunk válik a középponttá, észrevétlenül elillan belőlünk az élet sava-borsa. A bor elfogy, mert saját magunkra építkezünk. Ilyenkor, ebben az értelemben, segítséget kérhetünk a szent emberek közbenjárásától, ami nem a befolyásolásról szól, hanem arról, hogy tisztaságuk révén felgyorsulhat Isten megnyilvánulása. A szent és tiszta lelkeken keresztül ragyog át Isten dicsőségének fénye, megmutatva, hogy a közösség és a kapcsolat mennyire fontosak az életünkben.

Imáink révén nem próbálunk hatást gyakorolni Istenre – ez egy téves felfogás lenne! Sokkal inkább arról van szó, hogy fokozatosan kialakul bennünk egy belső nyitottság, amely lehetővé teszi, hogy befogadjuk Istent, aki vágyik arra, hogy általunk és velünk együtt mutassa meg magát. Isten rejtőzködve jelen van mindenütt és mindenben, de sokszor nem tudjuk Őt észlelni. Amikor elérkezik az a megfelelő pillanat, akkor lép működésbe. Ez a folyamat zajlik a menyegzőn is.

Fontos szempont aztán az is, hogy Jézus nem tudott mindig csodát tenni. Az emberi közreműködés ugyanis elengedhetetlen. Nem véletlenül mondja Mária: "Tegyetek meg mindent, amit mond". Istennek szüksége van lábainkra, kezeinkre, szánkra, mosolyunkra.

Jézus első csodája egy menyegzőn történik. Érdemes felfigyelni arra, hogy a menny szó benne van abban a lakomában, ahová Istent meghívják. Isten az öröm pártján van. Velünk örül. A lakoma képe egyébként is nagyon gyakori a Szentírásban: Isten mindig meghív lakomájára, ahol Ő maga szolgál fel nekünk.

A lakodalom nem rossz, ha a mennyegzőt követi... Ezért hívjuk Jézust mindig, hogy legyen vendégünk. S ha tudatossá válik, hogy Ő már itt van, akkor bennünk és általunk kinyilvánulhat a csoda és megnyilvánul Isten dicsősége.