A Netflix legújabb romantikus vígjátéka igazi varázslatot csempészett a képernyőkre, hiszen bűbájosan szórakoztató propagandafilmként tündököl.

A La Dolce Villa a házfelújítás kalandját ötvözi a lenyűgöző úti filmek varázsával.

Bárhonnan is szemléljük, a Netflix legújabb saját gyártású filmje, a La Dolce Villa, amely az olasz életérzést hivatott népszerűsíteni, már több mint egy hete a köztudatban van. Igaz, hogy a Top 10-es listán "csak" a második helyet foglalja el, hiszen a magyar életérzést bemutató Futni mentem sikeresen megelőzte. De vajon valóban annyira jó ez a könnyed romantikus komédia, amely egy kitalált olasz városkában játszódik? Nos, a válasz összetett: egyszerre igen, és nem.

Ez a kifejezés akár pejoratív értelemben is használható, de nem minden esetben kell annak lennie. Bizonyos művek, mint például a magyar filmgyártás klasszikusai, az „Állami áruház” (1952) vagy a „Talpalatnyi föld” (1948), példát mutatnak arra, hogy ezt a műfajt lehet értékesen, sőt, élvezhetően is megvalósítani. A La Dolce Villa című film pedig nyíltan vállalja, hogy olasz turisztikai produkció, és nem csupán a látogatók figyelmét kívánja felkelteni a lélegzetelállító drónfelvételekkel, hanem a potenciális új lakók és befektetők érdeklődését is megcélozza.

A helyzet az, hogy az olasz kisvárosok, melyek lassan elnéptelenednek, egy igazán különleges lehetőséget kínálnak: mindössze egy euróért lehet hozzájutni az elhagyott ingatlanokhoz. Ezek a házak sok esetben nemcsak üresen állnak, hanem elhanyagoltak is, hiszen senki sem foglalkozik velük. A 1 Euro Houses program keretében többek között Toszkánában, Szardínián és Szicíliában kínálnak házakat ezen a szimbolikus áron. Azonban van egy kis csavar a dologban: a vásárlónak vállalnia kell, hogy három éven belül felújítja az ingatlant, hogy lakhatóvá váljon. Ezen kívül szükség van egy 5000 eurós letétre is, amelyet a szerződés aláírásával visszakap a frissen kinevezett tulajdonos. Még így is, ez a lehetőség kedvezőbb árú, mint az új építésű házak vásárlása. (Ha valaki kedvet kapott a felfedezéshez, itt megtalálhatja a kínálatot az egyeurós falvak és ingatlanok között.)

A La Dolce Villa (a cím egy szórakoztató szócsavar!) egy fiktív olasz kisváros, Montezará körüli egyeurós házvásárlás izgalmas történetét meséli el. A huszonéves Olivia (Maia Reficco) úgy dönt, hogy itt vásárol egy felújítandó házat, hogy végre megállapodjon, miután az anyja halála óta csak barangolt Európa különböző sarkain. Olivia számára ez a lépés egy új kezdet lehet, de apja, Eric (Scott Foley) nem osztja lelkesedését. Ő, aki nem éppen kellemes emlékekkel rendelkezik a mediterrán országról, azonnal Olaszországba utazik, hogy megakadályozza lányát a döntésében.

Montezara pontosan úgy fest, ahogy Móricka ábrázolná egy mesés világban: ragyogó színek, varázslatos tájak és elképzelt csodák mindenütt. Az épületek homlokzata szivárványos, a levegőben pedig a fűszeres illatok keverednek, mintha a természet minden kincse egy helyen összegyűlt volna. Az emberek mosolygósak, a gyerekek nevetése betölti a teret, és minden sarkon új kalandok várnak. Montezara egy igazi álomvilág, ahol a képzelet határtalan, és ahol mindenki megtalálhatja a saját meséjét.

Valóban, sokan azt mondanák, hogy ezek közhelyek, de nézzük meg őszintén: a La Dolce Villa sem túl bonyolult, sem igazán különleges film. Mégis, olyan könnyed és élvezetes, mint egy frissen készült cannoli krém.

A film negyedik főszereplője - Olivia, Eric és persze az olasz életérzés mellett - Montezara polgármestere, az innovatív és csinos Francesca (Violante Placido), aki hogy, hogy nem, épp egykorú Erickel, szóval adva van a románc is. Meg persze az ízletes ételek, hiszen egy Olaszországban játszódó filmből ez sem hiányozhat: ott van mindjárt Giovanni (Giuseppe Futia), Olivia udvarlója aki termesztésen egy étteremben dolgozik, és kiderül, hogy a morcos Eric is szakácskodott, mielőtt karót nyelt tanácsadó lett belőle. Aztán, amikor rájönnek, hogy a felújítandó házhoz tartozik egy eredeti pizzasütő kemence is, az egész megváltozik:

Az viszont, hogy hogyan érjük el ezt a célt, bizonyos szempontból még mindig kérdéseket vet fel.

Az alfejezet címe az, hogy "nyelvi nehézségek", de meg kell valljam, hogy azok nincsenek. Ebben az olasz kisvárosban mindenki perfektül beszél angolul, de nem ez a legmeglepőbb, hanem, aki nem tud olaszul, az is jó hamar kiképzi magát.

Itt nem csupán néhány hét alatt válik valaki tökéletes olasz nyelvtudóvá, hanem Rómában már az építészgyakornokok is azok, akik csak egy kicsit is belemerültek a házfelújítás világába. Érdemes felkészülni arra, hogy ez egy szívmelengető történet, amiben a valóságnak alig van helye. Az egyeurós ház vásárlása sem olyan könnyű, mint ahogyan azt itt sokan gondolják.