"Magyarországon elharapózott a tisztességtelenség polipja" - Lee Miller
Kétezer-huszonnégy novemberében debütált a hazai mozikban a "Lee" című film, mely Lee Miller (1907-1977) amerikai fotós, modell és újságíró lenyűgöző életét mutatja be, különös figyelmet szentelve a második világháborús időszakának. A filmet a tehetséges Kate Winslet főszereplésével készült, aki életre kelti ezt az ikonikus és sokszínű karaktert.
Lee Miller fiatal évei a szürrealizmus izgalmas világához kötődnek, majd a háborús fotózás drámai valóságába is belépett. Pályafutása alatt számos területen maradandót alkotott; személyisége megosztó volt, hiszen nem a hagyományos dokumentarista megközelítést követte. Különleges koncepciókat dolgozott ki egy-egy témáról, amelyek lenyűgözően tükröződtek a képein. A húszas évek elején Párizsba költözött, ahol Medgyes László tanítványává és szeretőjévé vált. Ekkor Lee csupán 18 éves volt. Galácz Judit a Medgyes Lászlóval foglalkozó tanulmányában így írja le a férfit: "Medgyes a kortársak szerint valami olyasfajta párizsi playboy volt, akiről Frank Crowninshield, a Vanity Fair alapító szerkesztője azt mondta: 'Ha összegyűjtjük a hat legérzékibb kortárs párizsi művészt, akkor Medgyest is be kell venni, aki szerint a művészet nem más, mint erotikus kaland'." Amikor Lee apja, a konzervatív amerikai mérnök értesült a viszonyról, azonnal átrepült az óceánon, hogy hazahozza lányát. Lee azonban nem sokáig maradt távol, hiszen hamarosan visszatért abba a városba, amelyet valódi otthonának érzett. Ezzel kezdetét vette a Lee Miller és Man Ray közötti varázslatos és bonyolult kapcsolat története.
A Lee-film elején kapunk ízelítőt ebből a bukolikus, két háború közötti időszakból. Lee Man Ray tanítványa és múzsája lett, együtt dolgoztak a szolarizációnak nevezett technikán, amely révén különleges fényhatásokat hoztak létre képeken, majd szerepelt Jean Cocteau filmjében, kapcsolatba került olyan művészekkel, mint Salvador Dalí vagy Pablo Picasso. Ebben az időszakban Lee már saját szürrealista fotókat és divatfotókat is készített.
A második világháború alatt a Vogue tudósítójaként dolgozott, ő lett az egyik első női háborús fotóriporter. Megörökítette a londoni bombázásokat, majd a szövetségesek oldalán a normandiai partraszállást és a náci koncentrációs táborok felszabadítását is. Képei dokumentálták a háború borzalmait, és hozzájárultak a nők szerepének átalakulásához a háborús újságírásban. Ikonikus fotói, mint például amikor Hitler kádjában fürdött - amit kollégája, David E. Scherman készített róla -, vagy az SS-tiszt holtteste a csatornában, Dachauban, 1945-ben, mára már mindenütt ismertek. Utóbbival kapcsolatban olvashatjuk: "1945 júniusában megjelent, saját felvételeivel illusztrált cikke a "Believe it" - Lee Miller cables from Germany, (Hidd el - Lee Miller távirata Németországból) rövid időn át gyakorolt komoly hatást a közvéleményre. A Dachauban készített képek részben ugyancsak követik a felfedezés és dokumentálás traumatikus folyamatát, részben igencsak visszatérnek a szürrealizmus és avantgárd fotográfiai hagyományát átvevő, visszaidéző mozzanatokhoz, eljárásokhoz. Az elmúlt évtized során legendássá lett, agyonidézett, túlhasznált, a dachaui tábor melletti kanálisban úszó SS-katona holttestét ábrázoló, április 30-án készült felvétel részben hasonló a lipcsei képek metódusához. (...) Lee Miller mégsem bízott a dokumentumokban "magukban", jól látta, hogy a felvételek jelentős része, ha akaratlanul is, de az uralkodó normatív vizuális rendet követik, s vette magának a bátorságot, hogy a fotográfus korszakban elvárt és elfogadott szerepéből következőnél jobban, tudatosabban és aktívabban avatkozzon be a képteremtés folyamatába." (György Péter: Hitleriána. Tisztatáj. 2013. január. 65. o.)
György Péter írásában a "zavarba ejtő" jelzőt használja arra a jelenségre, amikor a fotók, mint például a híres Hitler-kádas kép, látszólag megrendezettek. Ezen képek esetében Lee Miller szándékai és koncepciója nemcsak a vizuális esztétikára, hanem a társadalmi és politikai kontextusra is kiterjedtek. Érdekes, hogy Miller 2015-ben a bécsi Albertinában rendezett kiállítása vegyes fogadtatásra lelt, ami rávilágít arra, hogy a közönség és a kritika hogyan viszonyul a női művészekhez. Ezt a jelenséget a művészettörténeti kánon is tükrözi, amely, mint sok más női alkotó esetében, gyakran csupán a szépségre fókuszál, figyelmen kívül hagyva a tehetséget és a kreatív hozzájárulásokat. E gondolatok fényében Farkas E. Lina megállapítása is találó: a női művészek, mint Miller, sokszor csak a külsőségek alapján kerülnek a figyelem középpontjába, miközben valódi értékeik és munkáik elfeledésbe merülnek.
Az igazság az, hogy Lee Miller története és fotói fontos történelmi emlékeink, hiszen tényleg végig a "frontvonalban" volt a világháborúban. A háború után azonban nem tudott egyből megállni, és ellátogatott Ausztriába, Magyarországra és Romániába is. Fotóinak és visszaemlékezéseinek ez a része a második világháború utáni Magyarország helyzetének egy nagyon érdekes, számunkra rendkívül szomorú arcát mutatja.
