Már évek óta zajlik Európa legutolsó autoritárius vezetőjének egyéni harca az Európai Unióval.
Vasárnap elnökválasztást tartanak Belaruszban, amelyet sokan Európa utolsó diktatúrájának tartanak. A választások kimenetele gyakorlatilag biztosra vehető: Aljakszandr Lukasenka, aki 1994 óta áll a hatalom csúcsán, valószínűleg újra győzni fog. Eredetileg a változás ígéretével lépett a politikai színtérre, ám viszonylag gyorsan egy autoriter rezsimet alakított ki. A 2010-es években Lukasenka még Oroszország és a nyugati országok között egyfajta közvetítő szerepet játszott, különösen az emberi jogok védelme terén. Azonban azóta a helyzet drámaian megváltozott: Belarusz 2021 óta hibrid háborút folytat az EU-tagállamok szomszédságában, ami tovább bonyolítja a politikai tájat és Lukasenka szerepét a nemzetközi porondon.
Belaruszban a legutolsó elnökválasztást 2020. augusztus 9-én tartották, amely hivatalosan Aljakszandr Lukasenka győzelmével zárult. Lukasenka, akit sokan Európa utolsó diktátoraként emlegetnek, győzelme valójában inkább a már régóta fennálló elnyomó rendszerének volt köszönhető, semmint a választók akaratának.
Bár lehetséges, hogy Lukasenka valóban a legtöbb szavazatot szerezte meg riválisaival, köztük a száműzetésben élő Szvjetlana Cihanouszkajával szemben, szinte biztosra vehető, hogy a már 1994 óta hatalmon lévő elnök nem kaphatta meg a szavazatok 80 százalékát. Különösen figyelemre méltó, hogy míg kihívója, aki történelmi méretű demonstrációt szervezett Minszkben a választások előtt, csupán 10 százalékot tudott elérni. Nem meglepő tehát, hogy a hivatalos eredmények közzététele után nemcsak a fővárosban, hanem több más belorusz városban is spontán tüntetések robbantak ki.
A tüntetések során több ezer embert tartóztattak le, vagy vettek őrizetbe a belorusz hatóságok, miközben a demonstrációkat brutális erőszakkal fojtották el. Az ellenzéki mozgalom vezetői közül sokakat száműztek, másokat pedig államellenes bűncselekményekkel vádoltak meg és ítéltek el.
Közülük legrosszabbul az egyébként Németországban fuvolistaként sikeres karriert befutó Marija Kalesznyikava járt, akit 2020 szeptemberében tartóztattak le, majd pedig egy évvel később 11 év börtönbüntetésre ítéltek állítólagos puccskísérlete miatt ügyvédjével.
Az egykori szőke rövid hajú, bőrdzsekis Kalesznyikava, aki egykor ikonikus figurának számított, az elítélése óta alig hallatott magáról. Legutóbb, 21 hónapnyi csend után, 2024 novemberében bukkant fel egy új kép róla, amelyen édesapja látogatását fogja közre a börtön falain belül. Azóta, hogy 2023 februárjában megszüntették levelezési lehetőségét, a kapcsolat a külvilággal teljesen megszakadt. Közben az egészségi állapota a letartóztatása óta folyamatosan romlik, ami aggasztóan tükrözi a börtönkörülmények hatását.
A 2020-as események ugyanakkor nem csak egyéni szinten járt tragédiával végződő következményekkel, hanem a rezsim működése és külföldi megítélése szempontjából is egy korszakhatárnak számít.
Ugyan a posztszovjet állam már régóta nem számít demokratikus országnak - elvégre 2012-ben Lukasenka még azzal is büszkélkedett, hogy ő Európa utolsó diktátora, amit 2023-ban már visszautasított -, ami miatt több ízben is szankcionálták az országot, de azért aktív diplomáciai kapcsolatot ápoltak Lukasenka rezsimjével, hiszen a Krím-félsziget 2014-es orosz annektálása után fontos szereplővé vált a térségben.
A belorusz elnök hatalma azonban erősen Vlagyimir Putyin orosz vezető befolyása alatt áll. Ez a helyzet éles ellentétben áll azzal, ahogyan 1991-ben, a függetlenné váláskor indult Belarusz története, és Lukasenka ambíciói is más irányt vettek akkoriban.
Ma talán hihetetlennek tűnhet, de az 1994-es elnökválasztás idején Aljakszandr Lukasenka a változások képviseletében tűnt fel, és ezzel sikerült jelentős fölénnyel legyőznie Vjacsaszlav Kebicset, aki már a korábbi rendszer keretein belül miniszterelnöki szerepet töltött be.
Lukasenka ambíciói azonban idővel jelentősen túlnőttek a kezdeti elképzeléseken. Ahogy korábbi írásunkban említettük, 1996-ban a belorusz elnök és orosz hivatali partnere, Borisz Jelcin, közösen megalapították a két ország közötti szorosabb együttműködést célzó Unióállamot. E kezdeményezés nemcsak gazdasági, hanem egy nem pontosan körvonalazott politikai integrációt is magában foglalt, amely hosszú távú víziókat ígért a felek számára.
A megállapodás központi gondolata az volt, hogy bár a két ország megőrzi függetlenségét, bizonyos szuverenitásuk elemeit közös alapra helyezik. Ennek eredményeként a jövőben ezeket a kérdéseket nemzeti szint helyett egy nemzetek feletti, szupranacionális keretben kívánják kezelni.
Oroszország ebben a helyzetben a saját biztonságának megerősítését látta, hiszen az orosz biztonságpolitikai megközelítés alapvetően területi szempontú. Jelcin e lépése révén egyfajta ütközőállamot alakított ki országa és a NATO között, miközben Lukasenka hatalmának növekedését is segítette.
Bár hivatalosan az orosz elnök töltötte be az Unióállam vezetői pozícióját, Jelcin egészségi állapota már akkor is aggasztó volt, és alkoholizmusa csak súlyosbította a helyzetet. Ennek fényében a belorusz elnök abban reménykedett, hogy bár névleg Jelcin irányít, a valódi döntéshozatal terhe végső soron az ő vállára fog nehezedni a szupranacionális szervezeten belül. Mindkét vezető bizakodott a két ország közötti szorosabb együttműködésben, ám Jelcin lemondása és Vlagyimir Putyin hatalomra jutása radikálisan átrendezte a politikai tájat, és minden addig kialakult elképzelést felülírt.
Putyin sosem támogatta az unióállam eszméjét, és a politikai integrációt csupán akkor lett volna hajlandó megvalósítani, ha az Belarusz Köztársaság Oroszországba való beolvadásával párosul. Éppen ezért a projekt hosszú időre stagnálásra kényszerült, mivel Lukasenka nem kívánta feladni függetlenségét, főleg nem akarta csökkenteni hatalmát.
A két elnök nem is jött ki jól egymással, ennek ellenére törekedtek a jószomszédi viszonyra, valamint az egymás számára előnyös gazdasági és kereskedelmi együttműködésre, azonban Vlagyimir Putyin 1999-ben Csecsenföld, majd 2008-ban Grúzia ellen indított és megnyert háború miatt Lukasenka féltette országát és elnöki székét.
A 2010-es évek elején, különösen a 2013-as ukrajnai Euromajdan eseményei és a 2014-es Krím félsziget annektálása kapcsán, Lukasenka politikai taktikája jelentős változásokon ment keresztül. Ekkor kezdte el alkalmazni a hintapolitika módszerét, igyekezve egyensúlyozni a különböző hatalmi érdekek között.
Az Ukrajna és Oroszország között 2014-ben kirobbanó konfliktus során az ország hosszú ideig igyekezett megőrizni függetlenségét egy béketeremtő szerepvállalással. E törekvések részeként Minszk városában jött létre az a megállapodás, amely bár végül csupán ideiglenes tűzszünetet eredményezett, mégis fontos lépésnek számított a feszültség csökkentésében.
Bár Lukasenka már régóta egy szilárd, erőskezű rezsimet irányított - 2012-ben nem mellesleg az "Európa utolsó diktátora" címet is magáénak mondhatta -, a nyugati világban mégis képes volt partnereket találni a Belaruszban folyamatosan tapasztalható emberi jogi visszaélések és politikai elnyomás ellenére.
Bár Belaruszban az augusztusi elnökválasztás során Lukasenka két jelentős ellenfelét, Viktar Babarikát, a Belgazprombank egykori vezetőjét, valamint a tapasztalt diplomata Valerij Cepkalát kizárták a versenyből, a politikai légkör továbbra is feszültséggel teli maradt.
Bár a rezsim korábbi két prominens tagja, illetve a népszerű podcaster, Szergej Cihanouszkij nem indult el az elnökválasztáson – sőt, mindannyian letartóztatásra kerültek –, a belorusz ellenzék mégis megmutatta erejét és összefogott. Cihanouszkij helyét felesége, Szvjetlana Cihanouszkaja vette át, hogy ezzel férje kampányfőnökeként egyfajta védelmet nyújtson számára, aki börtönfalak mögött küzd a szabadságért.
Később azonban a Babarika- és a Cepkala-kampány is mögé állt, amelyeket a korábban említett kampányfőnök, Marija Kalesznyikava, valamint Cepkala felesége, Veronika képviselt.
Cihanouszkaja kampányával 2011 óta olyan tömegeket tudott megmozdítani, mint eddig senki más Belaruszban, ahol a politikai gyűlések résztvevőit gyakran tartóztatják le a rendfenntartók, vagy különböző megtorlásoknak vannak kitéve. Ezen felül, a kampányidőszakon kívül szinte mindenféle politikai esemény illegálisnak minősül, ami arra kényszeríti a belorusz ellenzék tagjait, hogy alaposan mérlegeljék, érdemes-e részt venniük a kampányidőszak alatt egyébként törvényes rendezvényeken.
Lukasenka helyzete sokat elárul a politikai tájról, amikor a választások előtti időszakban Cihanouszkaját orosz bábként állította be, azt állítva, hogy vele együtt egy színes forradalmat készítenek elő. Ezzel összefüggésben 32 orosz, állítólag Wagner-zsoldosnak minősített személyt tartóztattak le, akik a fővárosi repülőtéren várták a beavatkozás lehetőségét. A választások után azonban, amikor a tüntetések lángra kaptak, már Putyin segítségét kérte hatalmának megőrzéséhez, és Cihanouszkaját nyugati ügynökként próbálta meg megjelölni. Ezzel Lukasenka eddigi külpolitikai manőverezési lehetőségei gyakorlatilag megszűntek.
Ráadásul külpolitikai mozgásterének elvesztése után az Oroszországtól egyébként is függő gazdasága is teljesen kiszolgáltatottá vált Oroszország számára, miután 2021. május 23-án egy belarusz ellenzéki újságírót és orosz barátnőjét, Raman Prataszevicset és Szofija Szapegát egy Athén és Vilnius közötti Ryanair-járat földrekényszerítésével őrizetbe vett a belarusz KGB.
A későbbiekben a legtöbb légitársaság döntése nyomán elkerülték a belorusz légteret, ami jelentős tranzitdíjak elvesztését vonta maga után. Ezt követően az Európai Unió és az Egyesült Államok által bevezetett szankciók következtében a Minszkbe tartó repülőjáratok leállításra kerültek. Ezzel párhuzamosan bezárták azt a kiskaput is, amely lehetővé tette Oroszország számára, hogy a beloruszi légteret kihasználva megkerülje az ellene hozott szankciókat.
A kieső turisták helyettesítésére főként a Közel-Keletről, Ázsiából és Afrikából érkező látogatókat célozták meg, ennek érdekében közvetlen járatokat létesítettek többek között Belarusz és Afganisztán, valamint Irak között.
Kezdetben a rezsim azonnal visszafordította és kitoloncolta a határon megjelenőket, ám 2021 nyarától kezdődően már inkább arra ösztönözte őket, hogy próbálják meg a belépést Lengyelországba, Litvániába vagy Lettországba. A belorusz határőrök kezdetben csupán figyelmen kívül hagyták a migránsokat, de idővel már állami támogatással segítették őket a határhoz való eljutásban.
Belarusz szomszédos országaiban pedig többször is problémát okozott a megjelent, többségében iraki, afgán, szír és kurd nemzetiségű migránsok:
A lengyel-belorusz határon ennek az immáron Lukasenka-rezsim által tudatosan indított hibrid háború tetőpontja 2021. novemberében történt, amikor egyszerre több ezer ember próbált belépni Lengyelországba, akik végül napokig a két ország közötti semleges területen rekedtek élelem, gyógyszer, valamint szállás nélkül a hidegben - közülük többen életüket is veszítették. (A belorusz-lengyel határ helyzetét az alábbi helyszíni riportunkban mutattuk be részletesen).
Belarusz pedig azóta is feláldozható fegyvernek tekinti ezeket az embereket: 2021-ben, a válság kitörésekor több mint 37 ezren próbáltak illegálisan átlépni a belorusz-lengyel határt, de még tavaly 2024-is 29 707-en próbálkoztak meg ezzel - összehasonlításképp, 2020-ban mindössze 117 kísérlet volt, 2018-ban pedig mindössze 3.
Ennek következtében Donald Tusk, a lengyel miniszterelnök, már régóta fordul az Európai Unióhoz segítségért, miközben a jelenlegi lengyel soros elnökség egyik központi témája a migrációs válság.
