Örkény István, a magyar irodalom kiemelkedő alakja, a groteszk és a humor mestere. Műveiben gyakran kombinálta a mindennapi élet banalitását a mély filozófiai kérdésekkel, így teremtve meg sajátos stílusát. Írásaiban a szürrealizmus és a realizmus határvo

Az irodalmi groteszk mestere nem csupán a magyar irodalom színpadán tűnik fel, hanem a világirodalom panteonjának is kiemelkedő alakja. Polgári zsidó családban látta meg a napvilágot, édesapja patikaigazgató volt – gyógyszertáruk Budapest szívében, a Blaha Lujza tér és a Rákóczi út kereszteződésénél, az EMKE épületével szemben található. A fiatal Örkény nemcsak a szavak mestere lett, hanem gyógyszerészi és vegyészmérnöki diplomát is megszerzett, ezzel is gazdagítva tudományos ismereteit.

Első novelláit 1937-ben a Szép Szó közölte, József Attila javításaival; novelláskötete, a Tengertánc, 1941-ben látott napvilágot. Ezt követően 1942-től a Don-kanyarnál munkaszolgálatra vezényelték, ahol orosz hadifogságba esett, és csak 1946 karácsonyán tért haza. Hazatérése után belépett a Kommunista Pártba, és a Szabad Nép belső munkatársaként tevékenykedett. Az új államforma iránti hite azonban hamar megingott, különösen, amikor 1951-ben a Lila tinta című elbeszélését politikai támadás érte "pártideológiai alapon". Háborús és lágerélményei ihlették számos dokumentarista és szociográfiai művét, mint például az Amíg ide jutottunk, a Lágerek népe, és a Voronyezs (1947-1948), végül pedig Nemeskürty Istvánnal közösen alkotta meg a Forgatókönyvet 1979-ben. 1956 októberében tanúja volt a Rádió ostromának, és október 30-án ő írta a Szabad Kossuth Rádió beköszöntőjét, amelyben a következőképpen kezdett: "Hazudtunk éjjel, hazudtunk nappal, hazudtunk minden hullámhosszon." November 2-án pedig megfogalmazta a Fohász Budapestért című írását, amelyben így reflektált a városra: "Jártam köveiden, s elhittem, hogy a kövezet közlekedésre való. Ültem a villamoson, és azt hittem, hogy a villamos utazásra szolgál. Számos házadban megfordultam, és azt hittem, hogy e falak közt élni, enni, inni, lakni lehet csak... Nem tudtam, hogy ezek az ablakok: lőrések, e villamosokból barikádokat lehet rakni, s ezeken az utcákon rohamra menni, harcolni és győzni is lehet!"

A bolygónk kerek formáján, minden térképen és glóbuszon, ma újraéled a neved, Budapest. [...] Budapest, a világ összes nyelvén, a hűség, az önfeláldozás, a szabadság és a nemzeti büszkeség szimbólumává válik. Mindenki, aki szívében hordozza szülővárosát, azt kívánja: Légy te is olyan, mint Budapest!

Kívánom, hogy Budapest, légy örökké olyan, mint amilyen ma vagy! Te, aki büszkeséget és bátorságot adsz népednek, te vagy a magyar szív dobbanása, az emberi lélek ragyogása. Légy a világ minden népének vendéglátója, de soha ne tűrd el, hogy idegen hatalmak szennyezzék meg szent utcáidat, hogy zászlóik árnyékában éljenek faláid között. [...] Segíts nekünk, méltatlan utódaidnak, hogy méltóbbá váljunk hozzád és egymáshoz. Élj soká, a munka és a küzdelem színhelyeként, a füst és a vér, a dicsőség és a szabadság városaként, Budapest!

Több évre eltiltották a publikálástól, így hát kénytelen volt gyógyszerészdiplomáját elővenni, és az Egyesült Gyógyszer- és Tápszergyár (EGIS) színeiben kereste megélhetését. 1963-ban, amikor végre lehetőséget kapott arra, hogy újra tollat ragadjon, újabb támadások kereszttüzébe került, ezúttal a Niagara Nagykávéház című novellája miatt.

Ez a különös, az abszurd műfaj keretei közé rejtőzve is világos társadalmi utalásokkal rendelkező novella az '50-es évek szorongásteli, riasztó magyar valóságát tükrözi. A nagy hírnévnek örvendő fővárosi Niagara Nagykávéházba sokféle társadalmi réteget képviselő vendégek érkeznek, vidékről is. A kávéház azonban egyáltalán nem felel meg kávéház nevének, mert termeiben semmit nem szolgálnak fel, az érkező vendégek éhesen, szomjasan, szórakozottan, fojtott izgalommal várakoznak csendben, és mind egy irányba néznek, egy zárt ajtó irányába, ahol (az újonnan jövők) a konyhát sejtik. Vannak, akik már "beavatottak": ők tudják, hogy nem sok jóra számíthatnak, ezért idegesek és hallgatnak. A vendégeket az ajtóhoz kiszámíthatatlan sorrendben, csupán tekintetével és egyenként szólítja egy különös, parancsoló kinézetű ajtónálló, aki az odaérkezőt határozott mozdulattal belöki az ajtón. Odabenn pedig... Több személy gumibottal, bottal és ököllel veri el a beérkezőt! Tetőtől talpig ellátják a baját, veséjét letörik, arcát püfölik, bordáit rugdossák. S az ütlegelés közben sértegetés, durva szitkok, fenyegető gyalázkodás is záporozik az áldozatra, akit végül szó nélkül kipenderítenek a... kínzókamrából. Távozáskor az imígyen megvendégelt személy igyekszik összeszedni magát, a kezében szorongatott borravalót még odaadja a "kapusnak", aztán szó nélkül szédeleg vissza a helyére. Társainak semmit sem mond a történtekről. A novella értelme világos volt: a Kádár-korban a megtorlást és üldözést éppúgy folytatják, mint Rákosiék, csak a nyílt terrort leplezik rafinált és kevésbé rafinált módszerekkel.

Örkény István műveiben mindig is az élet mélységes tisztelete és az emberség megnyilvánulásainak felfedezése állt a középpontban. 1964-es „Te édes-édes” című novelláját nem érte éles kritika, mivel nem a hatalom nyomasztó eszközeit célozta meg, hanem a társadalom egészének erkölcsi válságát, amely az igazságtalanságra épült. A történet egy vidéki kórház falai között bontakozik ki, ahol a szereplők között orvosok, betegek és különböző kórházi dolgozók találhatók. A novella középpontjában álló orvosnő sorsa nem a saját szakmai tudásán múlik, hanem a kórház nőfaló orvosának kegyétől függ. Ez a függőség állandó feszültséget teremt a szereplők között, akik közül mindegyik a másik ellen harcol. A betegekből – különösen a kevesebb súlyos állapotú, de értékes rokonnal rendelkező páciensekből – nem sokat ügyelnek, hiszen a kórház nem a gyógyítás szentségét képviseli. Csak a takarítónő az, aki valódi empátiát tanúsít a főhősnő iránt. Ő az, aki a gyors erkölcsi lecsúszásban megpróbálja visszaterelni hősnőnket a becsület és az érdek nélküli szakmaiság útjára, a saját, lesújtó orvosi leletének segítségével. Örkény mesteri módon egyes szám első személyben szólaltatja meg a főszereplőt, így az olvasó könnyebben azonosulhat az első pillantásra nem feltétlenül tiszta lelkiismeretű karakterrel. Ez a perspektíva lehetővé teszi, hogy az olvasó mélyebb önvizsgálatot végezzen: vajon ő hogyan viselkedne egy hasonló helyzetben?

Az '50-es évek végén született novella már a címével is utal Franz Kafka Az átváltozás (1912) című művének folytatására. Kafka története Gregor Samsa "szörnyű féreggé" alakulásáról egyszerre vezeti az olvasót a mágikus-mitikus társadalmi gondolkodás és a modern civilizáció elidegenedésével teli szimbólumainak világába. Örkény ügyesen megfordítja a történet menetét. Az ő Gregorja féregből emberré alakulva ébred egy széthányt, felfordult, elegáns berendezésétől megfosztott, kívülről bezárt szobában. Lassan kezd tudatosulni benne, hogy milyen drámai átalakuláson ment keresztül. Amikor húga, anyja és apja a küszöbön át boldog megkönnyebbüléssel üdvözlik, hogy Gregor újra ember lett, ezzel együtt az ő életük is visszatér a normális kerékvágásba, hiszen Gregor ismét munkába állhat. Főhősünkben felmerül, hogy éppen ügynöki állása ellen lázadt, amikor féreggé zsugorodott. Belső konfliktusa ezzel újra kezdetét veszi. Apja, aki fiát emberi formájában visszakapta, azonnal kemény, számonkérő és kontrolláló attitűddel lép fel vele szemben.

"- Még csak arra kérlek - süvített be a hangja az ajtórésen -, nehogy eszedbe jusson azt a bizonyos dolgot megismételni, mert abba mind a hárman belepusztulunk!

E hallott szavak nyomán Gregor mérgében a földre hajította ruháit, sőt, még az ajtótól is eltávolodott, hogy visszavonuljon a bőrpamlagra, ahol eddig bújt. Mit is mondhatott volna? Már maga sem tudta, vajon a sors vaksága hozta-e el ezt a szörnyű átalakulást, vagy létezett-e benne egy rejtett késztetés, amely rovarré való válását elősegítette. Múltjában hiába keresgélt, nem talált nyomát ennek a hajlamnak – ugyanakkor megcáfolni sem tudta a lehetőséget. Ráadásul kétségbe vonhatatlan tény volt, hogy ami egyszer megtörtént, az bármikor megismétlődhet... Akárcsak a számtalan kudarccal záruló vitákban, amikor a tehetetlenség súlya alatt roskadt össze. Hallotta húga édes hangját, ahogy a reggelihez hívja, de ő már nem érzett éhséget, és azt sem tudta, képes-e még emberi módon válaszolni. Újra ott állt, ki tudja hányadszor, a magány és tehetetlenség határvonalán, ahol a létezés formái összemosódnak. De azért kihúzta lábát a hálóingje alól, és megnézte – látta, hogy még mindig emberi láb.

Micsoda nyílt és közvetlen megfogalmazás ez! Egy igazi, éles kritika a társadalmi gyakorlat ellen, amely normává teszi a szegénységet, a kiszolgáltatottságot és az életkörülmények iránti embertelen közönyöt. Az ilyen helyzetben lévő emberek, mint Gregor, nem rendelkeznek a választás szabadságával. Ezért süllyednek egyre mélyebbre a magány és tehetetlenség mocsarába, ahol már minden elveszíti jelentőségét, és kénytelenek feladni a teljes, egészséges emberi lét minden értékét.

Örkény István a világos és érthető kifejezés mestere, amikor élet, halál, szenvedés és emberség kérdéseiről van szó. Művészetét nemcsak a költészetben, hanem szinte minden irodalmi műfajban megcsillogtatta. Különösen emlékezetesek az egyperces novellái, amelyek közül az első 1966-ban látott napvilágot. Egyik történetében Ausspitzet idézi, aki egykor péksegéd volt, és kilencvenkét kilóra hízott, de a lágerben annyira legyengült, hogy már a legprimitívebb szükségleteit sem tudta kielégíteni. Halála előtt Ausspitz egy különös gondolatot fogalmazott meg: az élet és halál végtelen körforgását, amelyben ő maga is részesült, hiszen a tetvek seregét, amely folyamatosan kínozta, úgy döntött, hogy megemészti, míg végül őt is elpusztította (Perpetuum mobile).

Az "Ember melegségre vágyik" című egyperces történetének középpontjában Gróh doktor áll, aki nemcsak főorvosként, hanem hivatástudó és lelkiismeretes emberként is megállja a helyét. Egy nap, egy boldog páciens unszolására, aki szeretetteljesen szeretné viszonozni a gyógyulását, beleegyezik, hogy otthonába építtet egy termokoksz cserépkályhát. Noha kezdetben nem érzi a szükségét ennek a fűtési megoldásnak, a lelkes beteg szavaira enged, és a kályha beszerzése elindít egy lavinát. Ez a kályha azonban hamarosan nem csupán a melegség forrása lesz, hanem Gróh doktor életének sötét középpontjává válik. A fűtési feladatok nem csupán fizikailag, hanem mentálisan is megterhelik, és az orvos, aki eddig a hivatása iránti elkötelezettséggel és gondoskodással teli élete miatt volt ismert, fokozatosan elveszíti az irányítást. A kályha körüli teendők lassan, de biztosan beszippantják mindennapjait, míg végül már csak a fűtési problémák és a kályha körüli gondolatok foglalkoztatják. Hivatását hanyagolja, és végül be sem jár a kórházba. A helyzet tragikus kimenetele elkerülhetetlen: Gróh doktor az elmeosztályon találja magát, ahol a kályha melege már csak egy távoli emlék. A "Végzet" című egyperces abszurd tragikomédiája egy háziasszony körül forog, aki a legrosszabb pillanatban, liszt helyett rovarirtószert használ sütéshez. E tragikus tévedés következtében egész családja halálos mérgezés áldozatává válik, és a mentősök is, akik megérkeznek a segítségükre, nem sejtik, hogy a helyzet mennyire végzetes. A rokonok, akik a toron ünnepelni próbálnak, szintén elcsábulnak a mérgező pogácsákra, míg a taxis, aki a maradékot viszi el, szintén nem menekül a sorsától. Mindkét történetben a véletlen és az emberi butaság tragikus következményekhez vezet, egyfajta tükörként állítva elénk a felelőtlenség és a sors iróniáját.

Örkény István, a magyar drámairodalom kiemelkedő alakja, több színdarabban és filmben is népszerűsítette azokat a műveit, amelyeket elsőként kisregény formájában alkotott meg. Ilyen például a Macskajáték, amely 1965-ben született, majd 1971-ben színdarabbá, 1972-ben pedig tévéfilmmé vált. Hasonló sorsot ért el a Tóték is, amely 1966-ban jelent meg kisregényként, később pedig 1969-ben a Isten hozta, őrnagy úr! címmel filmre vitték. A Macskajáték egy szűkebb szereplőgárdával rendelkező, de annál gazdagabb "kamaradráma", amely az időskori szerelem és az öregedés okozta belső konfliktusok köré épül. Az idős Orbánné karaktere erőteljes érzelmi skálán mozog, hiszen noha néha átlépi a tulajdonjog határait, például vásárlások során vagy a szomszéd lakásába való betévedésekkel, folyamatosan dinamikus kapcsolatban áll környezetével. Amikor felfedezi, hogy Paula, a naivan imádott barátnője, elcsábította régi szerelmét, az öreg énekest, és már készül is hozzá menni, Orbánné a vejétől kapott altatót szedni kezdi. Szerencséjére a Luminal nem bizonyul végzetesnek. A történet fordulópontja, amikor Münchenből megérkezik aggódó nővére, Gizus, aki mozgáskorlátozottsága miatt kerekesszékben él. Gizus higgadt, érzelmileg visszafogott jelenléte és fia családja biztos hátteret adnak, ám mindez az otthontól távol történik. Orbánné végül nem hal meg, hanem felébred a mély álomból, és azonnal tettre készen, az öröm és kétségbeesés határvonalán egy nyávogó duettel szórakoztatja nővérét. Ezt a duettet a nála is magányosabb szomszédnőjével, Egérkével közösen gyakorolták, mint egyfajta lelki terápiát, amely a két nő közötti különleges köteléket is erősíti.

Az 1942-es nyár Mátraszentanna festői táján játszódó drámában, a Tótékban, egy orvos jelenléte borzolja a kedélyeket, ám nem éppen a legkedvezőbb fényben. Cipriani doktor súlyos tévedésbe esik, amikor Tót Lajosnak, a családfőnek, aki már amúgy is végletesen kiszolgáltatott helyzetben van, gyógyító terápia helyett csupán azt javasolja, hogy tekintélytiszteletből roggyantott térddel lépdeljen az alacsony termetű őrnagy előtt. Ez a kényszerű, természetellenes járás végül mozgásszervi problémákhoz vezet, miközben az őrnagy nem hajlandó lemondani zavaros vágyairól. A Tót család mindent megtesz, hogy a náluk pihenő, fronton megfáradt és talán elméjében is sérült őrnagy kedvében járjon, bízva abban, hogy protekciót szerezhetnek a harctéren szolgáló fiuk számára. Csakhogy ez a remény már tévútra vezet, hiszen az ifjú Tót Gyula a harcokban életét vesztette. A seregbe besorozott postás helyett Gyuri atyus, a kótyagos öreg, hozza el a leveleket, és puszta szeretetéből nem adja át a gyászhírt...