Ismerd el, hogy te is jót nevettél! Íme a 9 legszórakoztatóbb disznó vígjáték, amelyek a tahóságot igazi művészetté emelik!

Fingás, böfögés, kamatyolás, pisa, kaka - HAHAHAHGAGHA!!! Igen, ezek a filmek valahogy mindig ránk találhatnak, és olyan hangulatba hoznak minket, amiért igazán hálásak lehetünk, főleg ezekben a nehéz időkben. Mert néha csak egy jó nevetés kell, hogy elfelejtsük a mindennapi gondokat!

A Világ Legbosszantóbb Hangját bemutató jelenetet visszanézve tényleg nem nehéz arra gondolni, hogy Jim Carrey és Jeff Daniels valahogy ugyanazzal az ízléssel és eszköztárral hozta össze a filmtörténet egyik legviccesebb pár percét, amiért velünk az oviban még a mindig nyugodt Teréz dadus is felemelte a hangját, hogy aztán a sarokba állítson. A Dumb és Dumber persze elejétől a végéig arra idomítja a nézőt, hogy még véletlenül se használja az agyát, és együtt tudjon érezni a főszereplőkkel, akikre a valóságban valószínűleg minden létező hatóságot ráhívna.

Jótanács az élethez: érdemes nagy ívben elkerülni azokat a rajongókat, akik irónia nélkül tartják hatalmas arcnak Torrentét egy vicces nyomorult helyett, akit mindig jó kiröhögni. A spanyol sikersorozat főhőse azért lehetett ilyen sikeres hazánkban is - Csuja Imre zseniális szinkronmunkáján kívül -, mert egy picit mi is túl jól ismerjük a nagyszájú, mindenbe beleokoskodó, magát zseninek tartó szexista, rasszista, utolsó buta tahó karakterét. Úgy tűnik, a hatodik részben már elnök is lehet belőle, ami tökéletes látlelet világunk jelenlegi állapotáról.

Hát igen, muszáj, hogy Adam Sandler is felkerüljön egy efféle listára. A Sátánka a maestro azon műve, amelynek a címe rendre elhangzik szerkesztőségünkben, ha a lusta pukivígjátékok királyáról beszélünk: imádjuk, gyűlöljük, hol dörgedelmesen nyilatkozunk róla, hol mi sem tudjuk hova tenni. Egy biztos: a Sandman korai agyzsibbasztásai közül ez az, ami joggal ragad meg az emlékezetünkben hosszabb távon is, és nemcsak Quentin Tarantino kevésbé érthető cameója miatt.

A Horrorra akadva és annak folytatásai nem sorolhatók a legjobb horrorfilmek, sem pedig a legkiválóbb vígjátékok közé. Ennek ellenére a gyerekes, közönséges humora révén mára fiatalkorunk egyik legnagyobb bűnös élvezeteként él a memóriánkban. Talán megállapíthatjuk, hogy a film legnagyobb csattanója az, hogy tudatosan nem is törekedett arra, hogy felülmúlja azokat az unalmas, klisés horrorfilmeket, amelyeket kifigurázott. Az egész alpári stílusának éppen az adta a sikerét, hogy nem igényelt többet a közönségtől, mint amit nyújtott.

A film nem csupán a hordó aljához közelít, hanem azon bőven túl is lép. Valójában nem is a hordó alját idézi meg, hiszen az aljánál alacsonyabb szintet képvisel. Olyan alacsonyra süllyed, hogy még azt is nehéz lenne megfogalmazni, miért érdemelne egyáltalán említést a hordók társaságában. Roger Ebert legendás szavainak megfelelően ez a film valóban a bunkóság és a butaság csúcsát képviseli, és mint ahogy a cím is sugallja, teljesen eszement. Az Eszement Freddy szinte minden ötödik percben valami olyan dolgot zúdít a nézőre, aminek a kifejtéséért komoly kultúrhelyekről is kaphatnánk kitiltást. Az örök kárhozat réme miatt nem is kívánom részletezni, milyen furcsaságokat láthatunk ebben a filmben, és csak a legmerészebbeknek ajánlom ezt a különleges élményt.

A Wayans-tesók mélyvígjátéka nemcsak a fekete amerikai popkultúra sarokköve, hanem az "olyan rossz, hogy az már jó" típusú filmek modern alfája és omegája. A tipikusan basic fehér csajokként tetszelgő fekete titkosügynökök sztorija lehetett volna egy okos elemzés a genderről és a rasszról, ám helyette a legalpáribb poénokat, illetve Terry Crews elrejthetetlen szexuális karizmáját választották a készítők. A legrosszabb az az egészben, hogy egyszerűen nem lehet utálni.

A listánkon szereplő filmek közül talán a Borat az egyetlen, amely valóban megérdemli, hogy okos alkotásnak nevezzük. Ez különösen figyelemre méltó egy olyan film esetében, amelyben még a hírhedt meztelen birkózós jelenet is helyet kapott, és amelynek főszereplője olyannyira zsidózik, hogy az akár egy bujkáló náci tiszt KKK-emléktalálkozón is megállná a helyét. Sacha Baron Cohen teljesítménye történelmi jelentőségű, hiszen mesterien ötvözi a szatírát a tahósággal, mindkettőt olyan intenzitással pörgetve, hogy az néha már szinte sokkoló.

Érteeeeed, a hot dog virslije a fiú, a kiflije a lány, és amikor belerakják a virslit a kiflibe, az olyan, mint a szex :D :D :D Nagyjából ez a poén az alapja Seth Rogenék elképesztően pihent animációs filmjének, amely Plato barlangját és a Mátrixot is olyan húsba vágóan idézi meg, valamint megmutatja, milyen lehet, amikor az ember eltéved egy szupermarketben riasztó mennyiségű LSD-vel a szervezetében. A másfél órás hülyülés pedig olyan látványorgiával ér véget, amelyben egyaránt hangsúlyos a "látvány" és az "orgia" tagszó is.

A rossz ízlés milleniál szakértője, Eric André talán sosem került olyan közel a mainstreamhez nagyon is specifikus humorérzékének megtartásával, mint az Ugratások filmjével. A nagyrészt kandi kamerával felvett, alpári utcai átejtéseket kerek sztorivá fűző filmben minden van, amitől az anyukád pironkodni fog, és még annál is több. Ha már azt hinnéd, hogy a gorillaszexnél nem lesz rosszabb, a stáblista alatt még egy Feketék fehéren homage-t is az arcodba kapsz, hogy az végképp leolvadjon.