Volt egy időszak, amikor az Arab-sivatag zöldellő tájakkal büszkélkedhetett. A National Geographic felfedezői által feltárt múltban a homokdűnék helyett buja növényzet és virágzó élet jellemezte ezt a régiót. A klímaváltozás és a földrajzi átalakulások kö

Arábia déli területe napjainkban a Föld egyik legkiterjedtebb és legszárazabb sivatagjává vált, de néhány ezer évvel ezelőtt még buja növényzet, valamint csillogó folyók és tavak éltették ezt a vidéket.

Afrika északi területe, valamint Arábia napjainkban szinte sivatagi állapotban van, de érdemes emlékezni arra, hogy a Szahara valaha virágzó, zöldellő táj volt. Ez a változás az afrikai nedves periódus nevű klímaviszonyoknak volt köszönhető, amelyek sok évezreddel ezelőtt uralták a régiót. Érdekes megjegyezni, hogy ez a jelenség nem csupán Afrikát érintette; a globális éghajlat összefüggéseit ma már egyre jobban megértjük, és felfedeztük, hogy a távoli helyek éghajlati viszonyai szoros kapcsolatban állnak egymással.

Az idő múlásával Arábia, amely ma sivatagként ismert, valaha gazdag vízforrásokkal rendelkezett. A kutatók most arra kerestek választ, hogy mikor és hogyan alakult át ez a terület egy zöld, vízben gazdag vidékké. A Griffith Egyetem legújabb tanulmányában érdekes felfedezéseket tettek a régi vízformáló folyamatokról, amelyek ma már csupán a tájban fellelhető, egykori víz által formált geológiai jelenségek formájában élnek tovább.

Az afrikai nedves periódus, más néven a holocén nedves periódus, legcsapadékosabb időszakában Arábia, amely ma sivatagos tájként ismert, több alkalommal is megreformálta zöldellő képét. Egy nemzetközi kutatócsoport, amely különböző tudományágak szakértőiből áll, felfedezte az ősi tavak, folyómedrek és víz által formált völgyek számos nyomát. Körülbelül 9000 évvel ezelőtt alakult ki a legnagyobb kiterjedésű tó, amelynek létezése a 11000 éve kezdődött, és 5500 éve véget ért "zöld Arábia" csapadékos időszakának köszönhető. A kutatók becslései szerint...

A vizes helyszínekre vonatkozóan számos meggyőző bizonyíték került elő. Egyrészt a víz által formált jellegzetes sziklaalakzatok, másrészt a különböző üledékek rétegeződése, amelyek között vízhez kötődő életmódú csigafajok nyomaira bukkantak. Ezek a csigák olyan élőlények, amelyek kizárólag állandó vízforrásokban találtak otthonra, tehát nem valamelyik időszakos folyó termékei. Ezen kívül műholdas felvételek és radarmérések révén sikerült feltérképezni az egykori folyók és tómedrek nyomait is, amelyek még inkább alátámasztják a víz jelenlétét a területen.

A felfedezett óriási tó túlfolyása is azonosításra került, és a kiöntő tómederből egy 150 kilométer hosszú víz által formált völgy irányította el a felesleges vizet. Ebből adódóan a tó többször is túlcsordult, ami a völgy teraszainak eltérő szintjein figyelhető meg. A vízes időszak kormeghatározásában a szakértők a hordalékokban fellelt szerves törmelékekre támaszkodtak, amelyek fontos információkat nyújtottak.

A kutatók megfigyelései alapján az Arábiát elérő csapadék valószínűleg az afrikai monszun hatásának tudható be, mivel ez a csapadék az említett irányból érkezett, és a Vörös-tenger környékéről származó hordalékok is ezt erősítik. Ezek az esőzések gyakran rendkívül intenzívek voltak, és ennek következtében a terület vízborítása rövid idő alatt jelentős átalakuláson ment keresztül.

"A folyókat és tavakat magában foglaló táj, amely a zöldellő, szavanna jellegű területekkel együtt alakult ki, lehetőséget biztosíthatott arra, hogy a régióban élő vadászó-gyűjtögető, valamint pásztorkodó közösségek terjeszkedjenek a ma teljesen kiszáradt sivatag térségében" – nyilatkozta Michael Petraglia professzor, a kutatás egyik résztvevője. "Ezt számos régészeti lelet is bizonyítja, amelyeket a Rab-el-Hali területén, egykor létező tavak és folyók mentén fedeztek fel."

A Rab-el-Hali, más néven Rub-al-Khali, a világ legnagyobb összefüggő homoksivataga, amely a sivatagok birodalmában egyedülálló. E varázslatos tájon évente csupán 50 milliméter csapadék hullik, ami rendkívül alacsony értéknek számít. Azonban a kutatások során megfigyelt nedves időszakok alatt a terület nyugati része akár tízszer annyi csapadékot is kaphatott, ami különlegessé teszi ezt a sivatagos környezetet.

A korábbi elképzelések szerint Arábia nem volt teljesen száraz, de a legújabb kutatások szerint sokkal több víz áramlott a tájba, mint amit a ritkán érkező esők indokolhattak volna. Az afrikai monszun hatására jelentős mennyiségű csapadék hullott, ami életerőt adott a vidéknek. Körülbelül 6000 évvel ezelőtt azonban drámai csökkenés következett be az esőzések gyakoriságában és intenzitásában, ami a terület elsivatagosodásához vezetett. Az itt élő embereknek ezért el kellett hagyniuk otthonaikat, és olyan vidékekre kellett költözniük, ahol még találtak megfelelő életkörülményeket.