Weber Kristóf: Harmadik nap - A pécsi buszozás kalandos élményei A pécsi buszközlekedés rejtelmei mindig is vonzották a kalandvágyókat, hiszen a város dombos területei és szűk kis utcái egyedi kihívások elé állítják az utazókat. Kristóf harmadik napja ne

A valóság sokszor nem vonz, hiszen az mindig ott van, még akkor is, amikor elkerülném. Úgy vélem, a valóság és az igazság két külön világ, amelyek nem feltétlenül futnak párhuzamosan, de bizonyos helyzetekben nem kizárólagosan ellentétesek. Azonban minden alkalommal, amikor az igazság vagy a valóság torzultan jelenik meg, az hazugságnak minősül. - Weber Kristóf netnaplója.

Ma kora reggel ismét a közösségi médiában kalandoztam, és most már tudom, hogy nem kellett volna. Mindig megfogadom, hogy a fészbúkot csak este nyitom meg, de a kísértés olykor túl nagy. Néha még a kocsmában is előkerül a telefonom, mert hát ki ne akarna egy pohár sör mellett fészbúkozni? Ez a hedonizmus csúcsa! Most is azt látom, hogy a Bozó Szabolcs körüli hisztéria továbbra is tombol. Ennek következményeként már jó néhány ostoba ismerőstől megszabadultam. A kiállítását még júniusban láttam, és bár nem lettem a legnagyobb rajongója, azért mély benyomást tett rám. Van egyedi ecsetkezelése, új szín- és formavilága, és a munkáiban felfedezhetőek történeti utalások is – kétségkívül tehetséges művész. Ami igazán zavarja a hazai szellemi közegben ragadt, klasszikus műveltséggel és hegeli dialektikus esztétikával operáló álértelmiségieket, az az, hogy Bozó a megszokott elvárásokkal merész módon szembemegy. Olyan alkotók nyomdokain halad, mint Paul Klee, Joan Miró, Jeff Koons, Yoshitomo Nara és André Butzer. Itthon is élnek hasonló elgondolású művészek, de sajnos a közvélemény általában nem vesz tudomást róluk. Az ő művészetük már nem csupán az esztétika megteremtésére irányul. Bozó nem az elvárásoknak próbál megfelelni, hanem saját igényeit követi, ami nyilvánvalóan azt vonja maga után, hogy azok, akik még mindig a valóságábrázolást várják el a művészettől, fújolni és hörögni fognak. De szerintem itt nem csupán ez a probléma, hanem a közönséges irigység is színre lép. Tapasztaltam, hogy ha egy munkáért magasabb összeget kapok, mint amennyit az NKA szokott adni, azonnal elkezdik firtatni, mennyit is kaptam, és ha megosztom velük, a válasz gyakran az, hogy "ezért a szarért”?

A reggeli ébredésem igazi meglepetés volt: éktelen hasmenés rázott meg. Eleinte fogalmam sem volt, mi okozhatta ezt a kellemetlenséget, de aztán eszembe jutott: tegnap nem az altató kapszulát kaptam el, hanem a hashajtót! Teljesen egyformák, ezt be kell vallanom. Még mindig csodálkozom, hogy ennyire mélyen aludtam, hogy most képes vagyok írni. Azonnal elkezdtem keresni valami probiotikumot, hogy enyhítsem a szenvedést.

Irritálónak találom, hogy a művészeteket még mindig a valóság mércéjével mérik. A valóság számomra már nem izgalmas, hiszen az folyamatosan körülvesz, még akkor is, amikor elkerülném. Úgy vélem, a valóság és az igazság két, egymástól eltérő fogalom, amelyek bár nem mindig zárják ki egymást, mégis gyakran párhuzamosan léteznek. Az igazság vagy a valóság torzítását hazugságnak tekintem; hazudni csak akkor vagyok képes, ha tisztában vagyok a valósággal. Ezzel szemben az igazságot nem szükséges ismernem ahhoz, hogy arról egészen más véleményt formáljak.

Valóban sajnálom, és egyre inkább várom, hogy a mesterséges intelligencia véleménye valóban relevánssá váljon az ilyen jellegű kérdésekben. A Mai Manó Ház honlapján is meglepően erős ellenállás tapasztalható a mesterséges intelligenciával szemben, különösen a fotóversenyek kapcsán. Emlékszem, egyszer zsűritag voltam egy zeneszerzés-versenyen, és utólag mélyen szégyelltem magam, mert a döntéseimet erősen befolyásolták a személyes ízlésem és elfogultságom. Ugyanakkor fontos, hogy ne csak esztétikai megfontolások alapján döntsünk, hiszen még a legképzettebb emberi intelligencia is elismeri, hogy a személyes ízlésről nem érdemes vitatkozni. Egy műalkotás nem csupán esztétikai értékeken alapul; figyelembe kell venni a releváns információkat, az etikai kontextust, valamint a műalkotás részletes összehasonlító jellemzőit is. Ezt a feladatot egyetlen zsűritag sem tudja maradéktalanul ellátni, de egy jól megtervezett mesterséges intelligencia alkalmazás képes lehet rá. Ráadásul a mesterséges intelligencia már most is képes olyan fotók készítésére, amelyek messze meghaladják az én teljesítményemet. Hiába használom a legjobb fényképezőgép-objektíveket (mint a Leica vagy a Zeiss), ha versenyszinten szeretnék helytállni, akkor nekem is alkalmaznom kell a legújabb technológiát.

Hozatott menüt ebédeltem. Nem mertem étterembe menni ilyen hasmenés után. Ám kívántam rá a hűvös sört, ami kockázatos ilyen állapotban és ekkora kánikulában. A táskámba mindig teszek olvasnivalót, a kamerák mellé: a pécsi sétákat úgy tervezem, hogy pad vagy kocsma legyen útközben. A nyári szünet után kinyitott a Szabadkikötő. Bepakoltam tehát a táskámba egy hosszú sétára: két kamerát - egy filmest és egy digitálist -, vércukormérőt, inzulinos készletet, Láng Orsolya Ház, délután című kötetét viszem magammal: egy éve szinte alapolvasmányom. És persze bepakolok két Keringőt, hátha találok balekot, aki megveszi. A könyv jó üzlet, de csak akkor, ha én adom el. Némi kerülővel sétáltam le, szeretek barangolni a pécsi Tettye környékén. A kék ajtó mögött lakott valaha Deák Botond.

A Magyar Zeneszerzők Egyesületének állásfoglalása a műész kérdésében nemrégiben eljutott hozzám, és érdekes megfontolásokra késztetett. A nyitott hozzáállás ellenére érzékelhető a zeneszerzők részéről egyfajta féltékeny gyanakvás, ami teljesen érthető. Nem meglepő, ha aggódnak a munkájuk jövője miatt. A közvélemény félelmei leginkább a mesterséges intelligencia – amelyet én Szentjóby Tamás javaslatára műésznek nevezek – körül forognak, hiszen sokan attól tartanak, hogy ez az új technológia túlszárnyalja a humán intelligenciát, és ezzel aláássa az emberi kreativitást. Ez a félelem azonban egy paradoxon. A műész soha nem lesz képes az embernél többet tudni, hiszen minden tudása az emberi tapasztalatokból és mintákból származik. A műész lényege, hogy összegző tudást képvisel, amely nem korlátozódik az egyéni perspektívákra. Bár nem fogja meghaladni a humán intelligenciát, belátható időn belül képes lesz utolérni azt. Az elkövetkező fejlődési szakasz nem más, mint az emberi és a művészi intelligencia összeolvadása, amit szingularitásnak nevezünk. Ennek már most is vannak jelei: ma már sok ember nem tud elképzelni egy napot mobiltelefon nélkül. A mobiltelefon pedig átalakult: nem csupán kommunikációs eszköz, hanem egyfajta digitális asszisztens, amely aktívan részt vesz az emberi kreativitás kibontakozásában. Én magam is a Keringőt és a Nyált mobiltelefonom segítségével írtam, és ezt a naplót is azon keresztül készítem. A mobiltelefon révén az alkotói ösztönök expanziója indult el: az alkotás nem csupán a művészek privilégiuma, hanem minden ember alapvető joga. Ezt a jelenséget a művészeti ágak polarizálódása mellett a tudományok világában is tapasztalni fogjuk. Valószínű, hogy az ember új evolúciós szintre lép, és a jelenlegi homo sapiens elnevezés helyett egy új, például homo sapiens plurosapiens (helyesen plurosapientiae) néven fog ismertté válni. Úgy vélem, ez a fejlődés pozitív irányba mutat, hiszen az emberi lét alapvetően jónak tekinthető: minden ember jónak születik, és minden jó emberben ott rejlik a még jobb ember lehetősége. Természetesen az emberi tapasztalás magában foglalja a rosszat is, így a műész is megismeri a sötétebb oldalakat. Azonban ha a műész magáévá teszi az ember kritikai morálját, akkor nem szükséges aggódnunk az etikai kérdések hatásai miatt: valószínű, hogy az etika tudománya is fejlődni fog ezzel párhuzamosan.

Nekem személyes okaim vannak arra, hogy a műész fejlesztéséhez hozzájáruljak. A legfőbb személyes okom pedig az, hogy a személyes érveimtől (argumentum ad personam) megszabaduljak. Azért van szükségem ilyesmire, mert úgy érzem, hogy a személyes érveim nem elég mélyek, valójában nincs igazán tehetségem ahhoz, hogy az egymásra rálicitáló individualista versengésben részt vegyek. Erre jó volt a véletlen addig, amíg el nem kezdem saját magamat utánozni. Ezért tehát antiindividualista megoldásokon gondolkodom. Dalszövegeket írtam, és verseket zenésítettem meg, ezzel a kollektivista irányban tettem lépéseket. Itt már használtam közhelyeket, kaptam is a szakmától a pofámra. Aztán jött a műész lehetősége, ami rávezetett egy másik antiindividualista magatartásra: a holisztikus szemléletre. Aki dalszöveget, regényt vagy esszét tud írni, az promtot is tud. Különösen sokat segít, hogy a műészben a fotó is felhasználható információs forrásként. Feltárult egy olyan lehetőség, hogy a műészt egy notációs értelmezési expanzióra használjam. Arra, hogy mennyiségileg több zene szólaljon meg, mint amit a kottába leírtam. A minőség engem sosem érdekelt, mert az elit igényeket akar szolgálni. Én viszont általános szükségleteknek szeretnék megfelelni, sőt nemcsak megfelelni, hanem új szükségleteket teremteni. A humán zenész kottahű módon játszik, így nevelték. A műészt pedig úgy, hogy képes legyen egy kottát promtként kezelni, és ebből a kottából egy egészen más zenét létrehozni. Nem sikerült még ezt maradéktalanul megoldanom, de a tendenciák pozitívak. Nem tudok a műészről általánosságban beszélni, mert én csak egy kis részét használom. Úgy sejtem, rálátok az egészére, de egy rakás részletet nem ismerek. Ám idegesítő, ha a műészről azok képeznek negatív előítéleteket, akik semmilyen módon nem használják. Vagy csak egy-egy részletből következtetnek a lehetséges egészére.

Hazafelé a buszra szállva indultam a Tettyére, ahol már élvezhetem a tömegközlekedés ingyenességét. A pécsi buszozás igazi kaland, tele meglepetésekkel és kihívásokkal. A járművek többsége elektromos, de úgy tűnik, a sofőrök nincsenek felkészülve ezek vezetésére. Vagy talán maguk a buszok hagynak kívánnivalót maguk után. Az indítás nem fokozatos, mint a régi villamosok esetében; itt egyszerűen ránt a nyomaték, és az ember szinte repül. Gyerekkoromban ezt élveztem a jégpályán, most azonban nem éppen a legszórakoztatóbb érzés. Bottal közlekedem, és miután felszálltam, szembesültem a délutáni csúcsforgalommal. Ülőhely nem akadt, és bármennyire is kapaszkodtam, a földre kerülés szélén egyensúlyoztam. Végül egy másik járóbotot használó utas átadta nekem a helyét, ami meglepett, de megnyugtató volt, amikor azt mondta, hogy én sokkal rosszabbul nézek ki nála, tehát joggal van szükségem a pihenésre – pedig csak két sört ittam. Hazafelé ismét átsétáltam a Bosnyák negyeden, ami Pécs egyik leglenyűgözőbb fotótémája.